5. fejezet - Miénk az éjszaka

Sziasztok!

Itt van az új fejezet, kiskorúak saját felelősségre olvassák el a szexuális tartalom miatt.

- Mit műveltél, Loki? – szegezte a férfinak a kérdést Lucille. Amikor kitört a verekedés, az isten a szobájába menekítette. – És ne mondd, hogy nem a te műved volt!

- Bevallom, igen. Én tettem, hogy bosszantsam azt az ostobát. – Lucille meglepődött azon, hogy ezt bevallotta neki, de ekkor hirtelen ráeszmélt:

- Kevertél valamit az italokba, igaz? – mosolygott a lány sokat sejtetően.

- Igaz.

- És mit?

- Igazságszérumot.

Ahogy ezt kimondta, Lucille szélesen elvigyorodott.

- Mire véljem ezt az arcot, emberlány?

- Semmi, semmi… - mosolygott ártatlanul a lány, és igyekezett visszafogni derűjét. Loki, a hazugságok istene végre igazat mond! Nem mindennapi lehetőség, és ő bizony ki fogja használni…

- Nem hiszek neked! Mindazonáltal a szérum a várt hatást eredményezte. Látod, halandólány, ez történik akkor, ha mindenki elkezd igazat mondani.

- Különös megoldás ez a hazugságok istenétől. De ez megmagyarázza, hogy miért vagy egyben a káoszé is.

- Valóban. A hazugság káoszt szül. Bámulatos, milyen gyorsan tanulsz! Egyenesen lenyűgöző – gúnyolódott, de a lány elengedte a füle mellett a megjegyzését.

- Mi történik azzal, aki megissza a szérumot, azonkívül, hogy igazat mond? Van valamilyen mellékhatása? – faggatta tovább Lucille.

- Bájos, hogy így aggódsz magadért! – mosolygott gonoszul Loki. – A szérum elfogyasztása után a használójának felszínre törnek az elfojtott érzései. Másnapra azonban elmúlik a szer befolyása, és az illető nem fog emlékezni semmire, amit a hatása alatt elkövetett. – Loki kilépett az erkélyre, és rátámaszkodott a korlátra. Lucille követte, és ő is így tett. Hosszú csend állt be.

- Most mire gondolsz? – érintette meg a lány az isten vállát, aki erre összerezzent.

- Arra, hogy vajon Frigga lát-e engem a Holtak birodalmából… – sóhajtott fel Loki szomorúan.

- Hiányzik…? – csúsztatta le Lucille a kezét Loki kézfejére, amit megszorított.

- Mindennél jobban – ködösült el az isten tekintete, majd megvillant a szeme, és szembefordult a lánnyal. – Te belecsempészted a szérumot az italomba, igaz?!

- Nos, én... – vette el a kezét.

- Igaz?!

- Igaz… - sütötte le a szemét Lucille.

- A saját trükkjeimmel akarsz átverni? Hm, ez tetszik!

- Ennek örülök.

- Ne örülj annyira. Tudod, én vagyok a hazugságok istene…

- És rád nem hat?

- Dehogynem.

Lucille szélesen elmosolyodott.

- Meg ne próbáld…

- Mit? Eszem ágában sincs kihasználni a helyzetet. – Pedig dehogynem volt, ám ezt nem kötötte a férfi orrára.

Loki gyanakodva méregette, de úgy ítélhette, hogy igazat mond, mert megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nem is ajánlom! Nekem viszont kedvem támadt – jelent meg egy ravaszkás mosoly a szája sarkában. – Nos, emberlány, felelj! Mit érzel irántam?

Lucille-ben megfordult, hogy Loki csak azért kérdezi ezt, hogy utána felhasználhassa ellene, de úgy döntött, nem hagyja magát, ezért visszakérdezett:

- Miért érdekel?

- Itt most én kérdezek. Szóval?

- Ezt csak azért kérdezed, hogy utána ezzel szívathass, igaz?

- Lóvá akarsz tenni, mi? – Lucille majdnem felkuncogott a hasonlaton, mert eszébe jutott az a „bizonyos” mítosz Lokiról és a csődörről.

- Nem tagadom.

- Sajnálom, de ez nem fog sikerülni. A trükkök, hazugságok, és káosz istenével állsz szemben!

- Ahhoz képest te is megittad az igazságszérumot. Átvert téged egy egyszerű halandólány!

- Nehogy azt hidd, hogy nem tudtam! Saját önszántamból ittam meg, máskülönben nem mertem volna őszinte lenni veled. Azt akartam érezni, ha csak egy múló éjszakára is, hogy számítok valakinek.

Lucille mélyen megrendült az isten szavaitól. Megdöbbentette, amit mondott, nem hitte volna, hogy Loki így érez. Szomorúan felsóhajtott, majd félszegen átölelte a férfit.

- Nekem számítasz – suttogta.

- Te boszorkány… Kimondattad velem. Ezért még megfizetsz!

- Azért mondtad ki, mert a szérum előhozta ezt az oldaladat. Az igazi oldaladat.

- Szóval ez lenne az igazi oldalam…? Könyörgöm, ölj meg…

Lucille felkuncogott, és ráhajtotta a fejét az isten mellére. Loki felsóhajtott, majd tétován a karjába zárta a lányt. Lucille meglepődött a mozdulattól, de nagyon is jólesett neki.

- Miért érzed úgy, hogy nem számítasz senkinek?

- Frigga volt az egyetlen, akinek igen. De ő már… - csuklott el a hangja, és görcsösen belekapaszkodott a lányba. Lucille próbálta tartani magát, de érezte, hogy egy könnycsepp legördül az arcán. Szinte érezte a férfiból áradó mély keserűséget.

- Annyira sajnálom…

- A sajnálatod nem hozza vissza őt.

- Ha kívánhatnál egyvalamit, mi lenne az…?

- Hogy újra éljen… Rajta kívül senki se szeretett, ő volt az egyetlen, aki megértett, az egyetlen, akihez fordulhattam.

- Most itt vagyok én. Rám… rám is számíthatsz. Tudom, hogy nem pótolom őt, de szeretném, hogy tudd: én itt vagyok melletted.

- Amíg el nem árulsz, vagy be nem csapsz – szólt hűvösen Loki, és kibontakozott az ölelésből. A kanapéhoz ment, ami az erkélyre nézett, és leült rá. Rákönyökölt a karfára, és elnézett. Lucille helyet foglalt mellette.

- Te tényleg ezt feltételezed rólam…? – kérdezte, és érezte, hogy szívébe jeges kéz markol.

- Odin is hazudott nekem. Azt mondta, szeret, és én vakon megbíztam benne. Azt akartam, hogy engem is elismerjen, hogy egyenrangúként kezeljen Thorral. De minden csak neki jutott… Hírnév, dicsőség és megbecsülés. Thor fénye beárnyékolt, és a kirekesztettséget és a magányt hagyta osztályrészül. És minél fényesebben ragyogott, rám annál nagyobb árnyékot vetett.

Lucille-t megrázta az isten vallomása, és egyszeriben megértette, hogy Loki miért lett olyan, amilyen.

- De már nem vagy egyedül – próbálta a lány jobb kedvre deríteni, és kissé esetlenül, tétován hozzábújt. Teljesen önkéntelen volt ez a mozdulat, úgy érezte, így helyes. Fejét belefúrta az isten mellébe, karjával pedig szorosan átölelte. Loki ekkor az ölébe vonta, amire a lány felhúzta a lábát, és összegömbölyödött. Az isten úgy szorította magához, mintha ez lenne az utolsó nap a földön.

- Ne engedj el… – lehelte Lucille maga elé.

- Nem is engednélek!

- Bárcsak emlékeznénk erre holnap… - sóhajtott fel a lány egyszerre vágyakozva, egyszerre szomorúan.

- Talán nem is baj, hogy nem fogunk…

- Ezt meg hogy érted?

- Így bármit megtehetünk, amit eddig nem mertünk…

- Mire… gondolsz? – akadt el Lucille lélegzete, és érezte, hogy az a furcsa bizsergés a gyomrából a szívébe kúszik. Fülig elvörösödött, és örült, hogy az arcába hull a haja. Loki azonban a füle mögé tűrte a tincseit, és jobb kezével finoman megfogta az állát, kényszerítve, hogy a lány a szemébe nézzen. Lucille elveszett az isten gyönyörű, jégkék tekintetében, ami egyszerre dermesztette meg minden porcikáját, és egyszerre öntötte el bensőjét forró láva. Az ereiben folyékony tűz folyt vér helyett, elméjére vörös köd ereszkedett, ami elhomályosította minden érzékét. Akaratlanul elkezdte közelíteni a fejét a férfié felé, és amikor már csak egy elmosódott foltot látott belőle, lehunyta a szemét. Loki a kezét felcsúsztatta a gerince mentén, és beletúrt a hajába. Lucille megborzongott, majd száját enyhén elnyitotta, hogy találkozhasson az istenével… Ajkaik forrón egymásra tapadtak, majd érzéki táncra perdültek nyelveik.

Eleinte óvatosan, puhán csókolták egymást, mintha attól tartanának, hogy a másiknak ellenére van, de miután rájöttek, hogy ez koránt sincs így, mindketten felbátorodtak. Loki a két kezébe vette a lány arcát, és egyre határozottabban, szenvedélyesebben csókolta az ajkát. Lucille ráfonta a karját az isten nyakára, és lázasan körözni kezdett nyelvével a szájában. Szívük szaporán vert, és amikor elhúzódtak egymástól, mindketten kissé kapkodva vették a levegőt.

- Uh… - szaladt ki önkéntelenül Lucille száján, és mélyen Loki csillogó szemébe fúrta az ő szemét. Nem tért egészen magához, és ahogy látta, az isten sem. Csak néztek egymásra, ki tudja, mennyi ideig. Az isten eközben gyengéden cirógatta a lány arcát a kézfejével.

- Álmodom...? – szólalt meg végül Lucille elrévülve. – Ha igen, nem akarok felébredni…

- Talán álom… Mit számít – biccentette Loki a homlokát a lányéhoz.

- De ha holnap felébredünk… - nyelt egyet Lucille.

- Shh…! Most éjszaka van. És az éjszaka csak a mienk… Nem veheti el senki se tőlünk.

- De… - kezdett bele Lucille, ám Loki beléfojtotta a szót azzal, hogy ajkát lágyan az ajkára tapasztotta. Lucille fejéből minden kiröppent, minden kétsége elmúlt, és átadta magát a csóknak.

- Szóval… mit érzel? – tette fel újra a kérdést a férfi, és sejtelmesen elmosolyodott.

- Én… én azt hiszem…

- Mit hiszel…?

- Hogy… - nyelt egy nagyot, majd égő tekintetét belefúrta az istenébe. - … hogy szerelmes vagyok beléd. Régóta.

A lány megremegett, ahogy ezt kimondta, és lesütötte a szemét. „Ha most visszautasít… ha kigúnyol, valami végérvényesen összetörik bennem.”

Rettegett az isten reakciójától, de már nem volt visszaút. Kimondta.

- Régóta…? – ismételte suttogva a férfi, ízlelgetve a szót. Meglepettnek tűnt, mint aki nem akarja elhinni. A lány alig észrevehetően bólintott. Loki ekkor hevesen utána kapott, és magához szorította.

Lucille belefúrta a fejét a nyakába, és beszívta a jellegzetes, kellemesen fűszeres illatát. Loki ráhajtotta a fejét a lányéra, és kezével simogatni kezdte a haját. Hosszú, hosszú ideig voltak így, és hallgatták egymás szívverését. Kellemes volt ez az állapot, olyannyira kellemes, hogy Lucille teljesen belesüppedt, és úgy érezte, menten leragadnak a szemei. Felsóhajtott, és még jobban összegömbölyödött.

- Csak nem álmos valaki…?

- Egy… egy kicsit.

Az isten ekkor megfogta a lány vállát, míg kezével a térde alá nyúlt, és felkapta, majd az ágyába vitte. Lefektette, és leült az ágya szélére. Lucille megszorította a kezét, és vékony, álmatag hangon így szólt:

- Aludj… aludj velem.

Loki – némi habozás után melléfeküdt, és magukra húzta a meleg takarót. A férfi átkarolta a lány nyakát, és a fejét rátette a fejére. Lucille az isten nyakába temette az arcát, és szorosan átfonta a derekát.

- Ez életem legcsodásabb estéje… - suttogta Lucille.

- Nekem is – válaszolt Loki, és megcsókolta a lány homlokát.

- Kár, hogy ebből semmire nem fogunk emlékezni…

- Ha emlékeznénk, sohasem tettük volna meg.

- Talán… talán idővel. Ha készen állunk arra, hogy őszinték legyünk egymással.

Loki nem felelt semmit. Hosszú hallgatás állt be, és közben légzésük és szívverésük egyre nyugodtabbá, egyenletesebbé vált.

A férfi felemelkedett az ágyról, amikor Lucille álomba szenderült, de még távozóban óvatos csókot lehelt a feje búbjára.

- Jó éjt, Lucille.

***

Thor és Sif eközben próbált rendet tenni a dulakodók között. Körülbelül egy óra harc után azonban feladták, mert túl sokan voltak, és kissé ki is merültek. Vagy két tucat zavargót levertek, akik nyöszörögve hevertek a földön.

- Na jó… Ebből elég volt – szólt oda Sif Thornak, miután három ember is rárontott.

- Igazad van. Menjünk vissza a toronyba, és folytassuk az ivást! – fordult sarkon a férfi, és a hóna alá csapott egy méhseres hordót.

- Te ezt mind meg akarod inni? – nevetett fel Sif.

- Méghozzá veled együtt! – vágta hátba a nőt.

- Részemről rendben! Nem vagyok semmi jónak az elrontója – vágta ő is hátba viszonzásul.

Amikor a toronyba értek, mindketten levágódtak a kanapéra. Thor megnyitotta a hordó csapját, és alátette a korsóját. Azután Sifét töltötte meg, és odaadta a nőnek. Koccintottak, majd lehúzták pár kortyra.

- Én nyertem! – csapta le a nő a korsót erősen a tölgyfaasztalra.

- Igazán? Akkor ezt csináld utánam! – vigyorgott Thor, azzal megnyitotta újra a csapot, és aláfeküdt. Sif megcsóválta a fejét, majd jól megtekerte a csapot, így a méhser valósággal kirobbant a hordóból, bele Thor arcába. A férfi prüszkölt és köhögött, amire Sif elállította a csapot. Annyira nevetett, hogy még a könnye is kicsordult, és a térdét verdeste.

- Na, megállj…! – vetette rá magát a nőre, és leteríttette. Kezével megragadta a nő csuklóját, és lefogta a feje felett. Egy futó pillanatra elmélyülten egymás szemébe néztek, de a varázs megtört, mert Sif nem hagyta magát, és megpróbált kiszabadulni. De Thor erős teste odaszegezte a kanapéra, hiába vergődött, akár egy fogságba esett állat.

- Nem szabadulsz!

- És? Most mi lesz? Mit fogsz tenni velem? Halálra csiklandozol?

Thor játékosan elvigyorodott, majd odahajolt a nő nyakához, és belefújt. Sifet kirázta a hideg, és összerezzent. A férfi lehelete csiklandozta, ugyanakkor jóleső borzongás futott végig rajta.

- Hagyd… abba… - kacagott, és felhúzta a lábát, hogy eltolja magától a másikat.

- Nem kegyelmezek! – fújt bele a férfi újra a nyakába.

Sifnek azonban sikerült kiszabadítani a karját, és megrántotta Thor hosszú haját.

- De én sem!

A nő hátrafeszítette a férfi fejét a hajánál fogva, majd megragadta a vállát, és eltolta magától. Ráült a combjára, és fölényesen vigyorgott le rá.

- Most fordult a helyzet!

- Nekem így is jó – mosolygott derűsen Thor, és átkulcsolta a kezét a feje alatt. Sif erre elvörösödött, és leszállt róla. A férfi felült, és összeborzolta a nő haját.

- Rendben, egyezzünk ki döntetlenben. De csak ha koccintasz velem!

- Legyen!

Thor ismét megtöltötte a korsókat, és kissé hevesen összecsapták őket, aminek következtében kilöttyent pár csepp. Egymásra néztek, és gyorsan lehúzták a korsók tartalmát. Mindketten érezték, hogy kezd a fejükbe szállni. A férfi a tekintetét rajtafelejtette a nőn, és tűnődve szemlélte.

- Mi az? – kérdezte Sif, és próbálta leplezni zavarát, de enyhe pír jelent meg az arcán.

- A szemed. Szép. Vak voltam, hogy nem vettelek eddig észre.

- Én mindig is láttalak téged.

- Hát, elég feltűnő vagyok! – nevetett fel Thor, és újra töltött.

- Öö, biztos jó ötlet ennyit inni?

- Biztos! – húzta le.

- Csak nehogy úgy járj, mint a múltkor…

- Miért, hogy jártam…?

- Nem emlékszel?

- Csak arra emlékszem, hogy a tetőn ébredem meztelenül. De hogy kerültem oda?

- Felmásztál, miután közölted, hogy meleg van, és te onnan akarod nézni a csillagokat.

Thor megvakarta a fejét, majd nagy lendülettel levágta a kezét a combjára… azonban elvétette a mozdulatot, és így Sifét találta el. Egymásra néztek, majd Thor zavarodottan elhúzta a kezét.

A nő ekkor a korsója után nyúlt, és beleivott, azonban félrenyelt, és köhögőroham tört rá. Thor hátba vágta, és aggódva nézett rá.

- Jól vagy?

- I… igen. Azt hiszem, elég volt mára az italból. Kezdem különösen érezni magamat.

- Mit érzel? – A férfi a kezét a nő hátán hagyta, és felcsúsztatta a nyakára. Sif erre összerezzent.

- A fejem… Szédelgek.

- És még mit érzel? – túrt bele a férfi a hajába, és közelebb ült hozzá.

- A… a szívem tájékán furcsa bizsergést.

- Meg kéne látogatnod egy gyógyítót – mosolyodott el Thor, és rátette a kezét a nő kalapáló szívére.

- Thor!

- Igen…? – kérdezte, és lassan elkezdett közelíteni a fejéhez.

- Mit… mit művelsz? – nyelt egyet.

- Oh… bocsánat… Az alkohol – mentegetőzött, és elhúzódott a nőtől.

- Ne! Maradj – kulcsolta rá Sif az isten nyakára a karjait, amire a férfi magához vonta, és belenézett a szemébe. – Csak… meglepődtem.

- Én is.

 Mit akartál?

- Megcsókolni. – Ahogy ezt kimondta, kikerekedett a szeme.

- Te… tessék? – suttogta Sif.

- Meg akartalak… akarlak csókolni – ismételte a férfi döbbenten, akadozva, mint aki csodálkozik azon, hogy ezt tényleg ő mondta.

- Csak... csak az alkohol miatt. Józanul nem akarnál – sóhajtott fel keserűen.

- De, igen. Akarlak – kapott Sif után, azzal szenvedélyesen megcsókolta.

A nőnek egy pillanatra megállt a szíve, hogy aztán kétszer hevesebben kezdjen el dobogni. Beletúrt a hajába, és lázasan visszacsókolta. Erre várt már hosszú évszázadok óta…

Gyermekkorában kezdődött az egész. Mindig is rajongott Thorért, felnézett rá, és mindennél jobban szeretett vele lenni. Hamarosan a naiv, ártatlan érzései szenvedélyes, viszonzatlan szerelembe csaptak át. Nem merte elmondani Thornak, mert félt attól, a férfi csak a húgaként tekint rá. És úgy is viselkedett vele, akár a húgával. Próbálta elnyomni az érzéseit, de újra és újra felszínre buktak. Amikor kezdte elfogadni, hogy köztük nem lehet soha, semmi, többször is idegen férfiak ágyában kelt reggelente, és sohasem értette, hogy került oda. Szíve azonban minduntalan visszahúzott Thorhoz, de már nem táplált hiú reményeket. Amikor Jane megjelent a színen, végérvényesen beletörődött abba, hogy soha nem lehet Thoré.

És most, amikor már elfogadta a keserű tényt, Thor hirtelen közli, hogy meg akarja csókolni… Újra előtörtek belőle szunnyadó érzései, erősebben, mint valaha. Képtelen volt ellenállni neki, úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta… Kétségbeesetten, vadul csókolta, és azt kívánta, bár örökké tartana a pillanat.

Fogalma se volt, hogy kerültek az ágyra, de azon kapta magát, hogy Thor egész testével rajta fekszik, és jószerével szaggatja róla a ruhákat… Innen már nem volt megállás, nem akart, és nem is tudott volna nemet mondani, még annak a tudatában sem, hogy Thor csak azért esett neki, mert többet ivott a kelleténél. Nem érdekelte.

Őrült szenvedély kerítette hatalmába, és megszabadította magát a feleslegessé vált ruhadaraboktól. Most eszmélt rá arra, hogy a férfi csupán egy alsóneműt visel.

Végignézett rajta - izmos, kidolgozott felsőtestén, gyöngyöző homlokán, széles nyakán, amin lüktettek az erek… Tekintetét végül az isten égkék, izzó szemébe fúrta, majd aprót sóhajtott.

A következő pillanatban ajkaik mohón, elemi hévvel egymásra tapadtak. Thor végigsimított a nő derekának a vonalán, majd megmarkolta a combját. Testük tűzben égett, és Sif végighúzta az ujjait Thor gerince mentén, egészen az alsóneműje vonaláig. Habozott egy pillanatig, majd egy mozdulattal megszabadította tőle. A férfi ekkor szétfeszítette a combját, majd mélyen belenézett a nő vággyal teli szemébe. Sif egy lökést érzett altestében, majd újból egymás ajkainak estek. Bele-belenyögtek a csókokba, testük lágyan egymáson hullámzott; a pillanat végtelenné nyúlt… csak ők léteztek, semmi és senki nem számított. Érezni akarták egymást, és egyre szenvedélyesebbé, lázasabbá vált ritmikus táncuk…

Thor ujjai végigszántottak Sif ében haján, miközben gyengéden csókolta és harapdálta a nyakát. A nő körmei enyhén belevájtak a férfi bőrébe, olyan erősen szorította magához. Az isten lökései felgyorsultak, és légzése és szívverése egyre szaporábbá vált. Kapkodták a levegőt – arcuk kipirult, és testükön egyszerre futott végig a mindent elsöprő, elemi érzés… Egy pillanatra minden kitörlődött az elméjükből, majd Thor egy mély hördülés kíséretében a nőre hanyatlott, és fejét belefúrta Sif nyakába. Hosszú percekig voltak így, amíg sikerült lenyugtatniuk kalapáló szívüket és feldolgozni a történteket.

Ekkor Thor lehemperedett róla, és hanyatt vágta magát. Sif mélyet sóhajtott, majd rátette a fejét az isten mellére, aki erre a karjába zárta.

- Ez… tényleg megtörtént…? – suttogta a nő.

- Magam is alig merem elhinni. Ez… ez… - kereste a szavakat, de túl sok minden kavargott benne.

- … csodálatos volt – fejezte be a mondatát sóhajtva a nő, és magukra húzta a sötétkék takarót.

- Ilyen egyáltalán… lehetséges?

- Milyen?

- Ez az egész annyira… annyira… Ilyet még soha nem éltem át – kezdte el lágyan simogatni Sif haját.

- Én sem – vallotta be a nő.

- Akkor jó volt?

- Mindennél jobb. Erre vártam már mióta… Csak féltem, hogy te a húgodként tekintesz rám.

- Ha az lennél, ez most elég kínos lenne – mosolyodott el Thor.

- Az biztos. Bár végülis… Lokiról is most derült ki, hogy nem a testvéred. Ki tudja, Odin még miket nem mondott el… - kuncogott Sif.

- Szerintem jobb, ha nem tudjuk, és nem gondolunk bele – nevetett fel az isten.

- Szerintem is.

Sif még közelebb húzódott a férfihoz, majd lehunyta a szemét, és pár perc múlva már álomföldén járt. Thor egy darabig nézte az alvó nőt, gyönyörködött az arcában, simogatta a haját, majd az ő pilláira is álom nehezedett.

Sif ébredt fel először, és amikor észrevette a mellette békésen hortyogó, anyaszült meztelen férfit, és rájött arra, hogy ő is az, felsikoltott. Thor erre felriadt, és felült. Sif gyorsan maga elé kapta a takarót, és lángoló arccal nézett rá.

- Mi… mi történt? – kérdezte remegő hangon, összezavarodva.

- Nem emlékszem… - ráncolta össze Thor a szemöldökét.

Tekintetük ekkor az üres üvegekre és korsókra tévedt.

- Valószínűleg megártott egy kicsit a méhser… - vakarta a fejét.

- I… igen, minden bizonnyal.

- Öö… Hú. – Thor csak ennyit bírt kinyögni.

- Én… én azt hiszem… Jobb, ha most megyek.

Sif sietve felkapkodta a ruháit a földről, és ügyetlenül beléjük bújt. Thor eközben illedelmesen elfordult, és ő is magára kapta az alsóneműjét.

- Sif… - nyúlt a férfi a keze után.

- Mi az…?

- Bármi is történt közöttünk az éjszaka, nem szeretném, hogy befolyásolja a kapcsolatunkat. Örökké a barátom maradsz – nézett rá nyílt tekintettel, biztatóan.

Sif bekapta az ajkát, és magára erőltetett egy fájdalmas mosolyt. Mondani akart valamit, de úgy érezte, mintha szívébe tőrt döftek volna. Szeme szúrni kezdett, ezért nagyokat pislogott, hogy visszatartsa könnyeit. Ugyan tudta, hogy Thor ezt a lehető legártatlanabbul, legőszintébben mondta, azért, mert jót akart neki, mégis az ellenkező hatást érte el nála. Fájt a szájából hallani a szavakat: „Örökké a barátom maradsz.”

Szaggatottan felsóhajtott, azzal hátat fordított a férfinak. Ahogy kilépett az ajtón, kitört belőle a sírás. 

4. fejezet

Sziasztok!

Nos, itt is van a folytatás, kérlek, írjátok meg, hogy tetszett, ha elolvastátok! :) Köszi az eddigi kommenteket, pipákat! :)

Lucille az asgardi látképben gyönyörködött az ablakpárkányra támaszkodva, amikor Loki benyitott hozzá. Megszokta már, hogy kopogás nélkül ront rá állandóan, így össze se rezzent. Négy napja találkoztak utoljára a vízeséses-incidens óta, és a lánynak kissé kezdett már hiányozni a férfi, minden gonoszsága ellenére.

- Húzd fel – vágott hozzá Loki egy aranyszínű, ruhának kinéző valamit.

- Mi ez? És minek? – tartotta maga elé a lány a holmit. Gazdagon díszített minták hálózták be, amiket smaragdszínű fonálból szőttek a könnyű anyagra. A ruha alját csipkékkel szegélyezték, és mellén egy elegáns, rúnára emlékeztető jelvény díszelgett.

- Ma van a fajankó bátyám születésnapja. Nem jelenhetsz meg melegítőben – mérte végig Loki, amire a lány elszégyellte magát, és elpirult. Sötétkék, laza nadrágot, és kinyúlt Adidas-felsőt viselt.

- Már nem azért, de nem lesz kicsit gyanús, hogy csak úgy magaddal hoztál egy halandólányt Asgardba? Ezt hogy magyarázod meg Odinnak? – Loki szája sokat sejtető vigyorra húzódott.

- Úgy, hogy azt mondom neki, a kedvesem vagy.

- El kell játszanunk… hogy mi szerelmespár vagyunk? – gyúlt vörösre Lucille arca.

- Ahogy elnézlek, nem hinném, hogy sokat kell színészkedned – gúnyolódott az isten.

- Én csak…

- Tudom jól, hogy nem lenne ellenedre – lépett a férfi a lány elé, és magához húzta a derekánál fogva. Lucille érezte, hogy a gyomra nagyot bukfencezik, és elöntötte a pír.

- Eressz el… - próbált a lány erőtlenül kiszabadulni Loki öleléséből, de a férfi csak még szorosabban fogta.

- Csak gyakorolok egy kicsit… A hitelesség kedvéért.

- Hagyj békén, te bunkó! – tépte ki magát a lány a karjai közül, és dühösen hátat fordított a férfinak. Bár szívesebben maradt volna a karjai között, de nem fogja megadni Lokinak az elégtételt!

- Köszönöm a bókot, kedvesem.

- Kedvesem? – fordult meg Lucille, és megütközve nézett a vigyorgó istenre.

- Talán nem tetszik a megszólítás?

- Maradjunk… maradjunk a Lucille-nál.

- Legyen óhajod szerint, kedvesem.

Lucille gyilkos pillantást vetett rá.

- Még egy ilyen, és esküszöm, hogy cicámnak foglak szólítani mindenki előtt!

- Hosszan és sokáig foglak kínozni… - vigyorgott gonoszul.

Lucille bosszúsan felsóhajtott.

- Szeretném felhúzni a ruhát.

- Csak nyugodtan – tárta szét a karját az isten, és egy tapodtat sem mozdult.

- Menj ki, vagy fordulj el!

- Csak nem szégyellős valaki? – mosolygott gúnyosan. – Ejnye, ejnye, kedvesem!

- Nem vagyok a kedvesed! – jött ki a sodrából a lány. – És ha így folytatod, soha nem is lesz barátnőd!

- Ó, csakugyan? És honnan veszed, hogy nem volt? – kérdezte a férfi somolyogva; láthatóan élvezte a helyzetet.

- Tapintatlan vagy, öntelt, és az érzelmi intelligenciád egy kőével vetekszik.

- A bunkót kifelejtetted – vigyorgott szélesen Loki.

- Kiállhatatlan vagy! – csóválta a fejét a lány.

- Ezt most bóknak szántad?

- Sajnos ez már nálad annak minősül a többi jelzőhöz képest.

- Mint például? – nézett rá az isten szemtelenül.

- Arrogáns, önző, kegyetlen… - kezdett bele a felsorolásba a lány.

 - Ó, még a végén elpirulok! - nevetgélt a férfi, és az arcára tette a kezét.

- Hát, ha ez neked bók, vedd annak. De most kérlek, menj ki, hogy végre felhúzhassam ezt a ruhát.

- Különben mi? Meglátom, hogy milyen színű bugyit viselsz?

Lucille arca vörösre gyúlt.

- Semmi közöd hozzá!

- Na, de kedvesem, hogy várod, hogy hitelesen alakítsak, ha még átöltözni se mersz előttem? – lépett az isten a lány felé. Lucille hátrált.

- Szeretnéd, mi?

- Ez csak egy kis gyakorlás – simított végig Loki a lány karján, amire Lucille-t kirázta a kellemes borzongás. Gyűlölte magát, amiért ilyen hatást tesz rá.

- Gyakorolj mással!

- Hát rendben. Keresek valakit, aki… készségesebb – fordult sarkon Loki, a lány legnagyobb megkönnyebbülésére, és kisétált az ajtón.

Lucille bosszúsan felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. Miért nem tudja Loki békén hagyni? Az agyára megy…! Folyton csak heccelődik vele, miközben jól tudja, hogy ő mennyire… vonzódik hozzá.

Lehámozta magáról a melegítőt, és magára öltötte a lágy anyagú, kellemes tapintású ruhát. Nem tudta beazonosítani, milyen anyagból készült, selyemre emlékeztette, de a felülete annál puhább és kevésbé csúszós volt. Pont illett hozzá méretben. Belenézett az egészalakos, míves tükörbe, és elállt a lélegzete. Igazán pompásan festett benne, mintha csak rá öntötték volna. A ruha alja majdnem leért a földig, és a bővülő ujja a combja közepéig. Kacskaringós minták díszítették, amik mintha élni látszottak volna.

- Indulhatunk? Odin már vár minket – nyitott be Loki, amire szembefordult vele. Az isten ugyanazt a zöld-arany-és feketeszínű ruhát viselte, de a haját hátrafésülte, már-már művészi műgonddal. Az isten megállt előtte, és lassan végigmérte. Lucille megilletődött a kutató tekintetétől, és lesütötte a szemét.

- I-igen – hebegte. – Kié ez a ruha?

Loki keze ökölbe feszült, majd elnézett. – Friggáé volt.

Lucille-n sokféle érzelem futott át egyszerre – részvét, együttérzés és fájdalom. Lelki szemei előtt megjelent az édesanyja, akit három éves korában vesztett el… miatta. Keserűen, szaggatottan felsóhajtott, és futólag, bátortalanul megérintette az isten kézfejét.

- Sajnálom – jelentette ki végül. Ez eléggé semmitmondó volt, de nem tudta, mit mondjon.

-  Nem kérek a sajnálatodból – jött a jeges válasz, és elhúzta a kezét. – Induljunk – tartotta a lány felé a karját. Lucille félszegen belékarolt, és kiléptek az ajtón. Végigmentek a hosszú, aranyborítású folyosón, ami a teraszra ágazott. A lány kinézett az oszlopok közül az elé táruló városra, de Loki nem adott időt neki a nézelődésre, sőt, megszaporázta a lépteit.

- Még mielőtt elfelejteném… Csak akkor szólalj meg, ha kérdeznek, különben teszek veled egy kis látogatót a vízesésnél… És előfordulhat, hogy meglendül a kezem… - tett egy mozdulatot, mintha bele akarná lökni Lucille-t a láthatatlan vízesésbe.

- Úgysem dobnál le, kellek a „tervedhez.”

- Ó, valóban? – kérdezett vissza gúnyosan Loki.

Közben egy súlyos, díszes vasajtóhoz értek, ami előtt két őr cövekelt vigyázban. Nem kérdeztek semmit, csak szélesre tárták az ajtót. Egy tágas, szintén arannyal borított, ovális terembe értek. Egy fokonként szűkülő lépcső vezetett fel a trónra, ahol Odin, a Mindenek Atyja ült. Idősnek, vénségesen vénnek, mégis kortalannak látszott. Haja és szakálla őszbe csavarodott, és görnyedt testtartása ellenére egyáltalán nem tűnt megtörtnek – vonásai erőt és büszkeséget sugároztak. Mellette egy oszlopon két fekete hollója, Hugin és Munin ült, akik mindennap körberepülték a Földet, hogy híreket gyűjtsenek Odinnak. Lucille legalábbis ezt olvasta abban a könyvben, amit Loki adott neki. Az egészet betéve tudta.

- Mindenek Atyja – hajolt meg Loki. Lucille is így tett.

- Mit keres itt egy halandó? – nézett Odin megvetően a lányra, akit sértett a megszólítás és a hangsúly, ahogy kiejti a szavakat.

- Engedd meg, hogy bemutassam a kedvesemet. Ő itt Lucille White.

Loki szájából annyira meggyőzően hangzott a hazugság, hogy Lucille egy pillanatra majdnem bedőlt neki. Elismerte magában, hogy Loki félelmetesen jó manipulátor.

- Te is kezded, amit a bátyád?

Lucille imádkozott magában, hogy Loki ne kapja fel a vizet a megszólítás miatt. Mindig kikérte magának, ha valaki a „bátyjának” merészelte nevezni Thort.

- Nem kérem, hogy add áldásodat ránk, csak…

- Nem is fogom! A lány nem maradhat. Azonnal távoznia kell.

- Thornak megengedted, hogy Jane maradjon!

- És látod, mi lett belőle! – emelte fel Odin a hangját. Megfagyott a levegő, és a pillanat végtelenné nyúlt. Loki törte meg a dermedtséget.

- Kérlek…

Furcsa volt a szájából hallani ezt a szót.

- Mit képzelsz, hogy csak úgy beállítasz egy közönséges halandóval?!

Lucille szinte érezte, ahogy pici ponttá zsugorodik.

- Nem tehetek az érzéseimről! – fakadt ki Loki, és könyörögve nézett a Mindenek Atyjára.

- Te, aki olyannyira megveted az embereket, szerelembe estél egy halandóval? – nézett hitetlenkedve a férfira.

- Így történt! – vágta rá Loki hevesen. Lucille arca ismét vörösre gyúlt, noha tudta, csak színjáték az egész.

Odin kutatón méregette Lokit, mintha próbálná kiolvasni a vonásaiból az igazságot.

- Talán tényleg szereted… De akkor sem maradhat! Semmi keresnivalója egy midgardinak Asgardban!

- Nem fog senkit zavarni.

- Te és a bátyád a fejetekbe vettétek, hogy megkeserítsetek?

- Thor nem a… - kezdett bele kissé ingerülten Loki, de Lucille észrevétlenül oldalba könyökölte. Úgy döntött, ő is felszólal, annak ellenére, hogy Loki direkt megtiltotta neki.

- Loki megváltozott. Ő nem olyan, mint volt. Mindenki azt mondja, milyen jó hatással vagyok rá, és… - szólt bátortalanul, és el se merte képzelni, mit fog ezért kapni az istentől.

- Valóban? – kapta fel a fejét Odin, és mostohafia felé fordult. – Te, aki megveted az érzéseket, mert gyengeségek tartod, ellágyulsz egy egyszerű halandótól?

- Ahogy az emberlány mondja. Megváltoztam.

- Nos, rendben. Ha ez tényleg így van, maradhat egy kis időre. Most pedig távozzatok, még mielőtt meggondolom magamat.

- Köszönjük a kegyedet – cincogta Lucille, és meghajolt. Megérintette Loki könyökét, mert látta, hogy az isten szóra akarja nyitni a száját. Ő is meghajolt, majd kiléptek az ajtón. Egyenesen a teraszra mentek, ahol is Loki hirtelen nekiszegezte a lányt az egyik oszlopnak. Lucille nagyot nyekkent, és fájdalmasan nézett rá.

- Megmondtam, hogy ne szólalj meg!

- Én csak… Jót akartam – préselte ki magából Lucille elfúló hangon.

- Ellenszegültél a parancsomnak! – szorította oda a lányt még jobban a vállánál fogva.

- Nem is tudom, mire mentél volna nélkülem!

- Á, jól látom? Loki egy nővel? – szólt egy gúnyos hang, amire az isten elengedte.

Volstagg, Sif, és Fandrall, Thor barátai állták körbe őket, és elképedve néztek rájuk, mintha Loki legalábbis azt jelentette volna be, hogy igazak a midgardi mítoszok, és tényleg kancává változott, hogy szüljön egy nyolclábú kiscsikót Odinnak.

- Hadd mutassam be Lucille White-ot. Ő a kedvesem – közölte Loki flegmán, és hányavetin átkarolta a lány vállát, aki erre elvörösödött.

- Valódi? – bökte oldalba Volstagg Lucille-t.

- Hé! – nézett rá a lány morcosan. – Igen, valódi vagyok, és ne bökdöss!

- Na, mi van, sikerült ezer év alatt felfedezned az ellenkező nemet? – vigyorgott rá Fandrall. - Gratulálok! Ez igazán szép teljesítmény! – veregette meg Loki vállát. - Na, és már megvolt? – heccelte tovább a férfi.

- Még szép, hogy megvolt! – bökte oldalba az isten a lányt, akinek az arca, ha lehet, még vörösebbre gyúlt. – Nem is egyszer!

- Erre inni kell! – szólt közbe Volstagg.

Fandrall ekkor odament Lucille-hoz, és megtapogatta a homlokát.

- Mit művelsz?! Azonnal vedd le rólam a kezedet! – lépett hátra Lucille.

- Csak megnéztem, nem vagy beteg. Máskülönben miért lennél vele?

- Ha én is közbeszólhatok… - kapcsolódott be Sif a társalgásba.

- Nem! – förmedtek rá egyszerre.

- Varázslat hatása alatt állsz? Manipulálja az elmédet? – találgatott tovább.

- Miért olyan nehéz elhinni, hogy saját önszántamból vagyok vele?! – fakadt ki Lucille, amire hangos nevetésben törtek ki.

- Lássuk csak… Egy: az uralma alá akarta hajtani a Földet. Kettő: annyi érzelem szorult belé, mint Thor pörölyébe. Három: ő Loki – sorolta fel az érveket Sif, az ujjaival mutatva a számokat.

- Meguntad az életedet?! – szegezte neki Loki a falnak a nőt, aki rögtön kiszabadult a szorításából.

- Elég, elég! – lépett be a terembe Thor, amire Loki eleresztette a nőt.

- Na, már csak te hiányoztál… - nézett rájuk Loki megvetően, és átkarolta Lucille vállát. – Gyere. Ti pedig kezdhetitek írni a végrendeleteteket!

- Szobára mentek, mi? – vigyorgott idiótán Fandrall.

- Csak nem akarsz te is csatlakozni?

- Én inkább maradok a nőknél. Nem vagy az esetem, barátom!

- Fandrall meg volt győződve róla, hogy a férfiakat szereted – könyökölte oldalba röhögve Volstagg Lokit.

- Valóban? Milyen különös egybeesés. Én róla hittem ugyanezt! – közölte Loki, és otthagyta őket Lucillel együtt.

***

- Nahát, ezt is megértük. Loki szerelmes – szólalt meg Sif. – Nem tudom, hogy ennek most örüljek, vagy sem.

- Lucille mindenképpen jó hatással van rá – bólintott Thor.

- Kedvellek, Thor, de azt kell, hogy mondjam, reménytelenül idealista vagy. Loki javíthatatlan.

- Mindenkinek kell adni egy esélyt.

- Egyet?! Loki legalább háromszor is megpróbált megölni!

- De nem tette, sőt megmentett. Hiszem, hogy ő a szíve mélyén jó, és hogy Lucille felszínre hozza ezt az énét.

- Ne foglalkozz vele. Bolond szegény – legyintett Fandrall.

Thor csalódottan nézett rájuk.

- Sajnálom, hogy így látjátok – sóhajtott fel szomorúan. – Most mennem kell készülődni, hét órakor veszi kezdetét az ünnepség. Remélem, Loki ezúttal megkímél az „ajándékaitól.”

- Őt ismerve megint ránk szabadít valami szörnyeteget – forgatta meg a szemét Sif.

- Nekem is van egy ilyen gyanúm… - húzta el a száját Thor, és otthagyta őket.

Az ünnepséget a nagyteremben tartották, ami Thor színeibe – vörösbe és aranyba öltözött. A hosszú asztalok, amiknél Asgard népe ült, roskadásig voltak étellel és itallal. Az ajtóval szemközt aranytrónján Odin ült díszes palástjában, méltóságteljesen. Mellette fia, Thor foglalt helyet, és ragyogó, boldogan csillogó tekintettel tekintett körbe.

A világítást megannyi, lobogó mécses, fáklya és a plafonon két gyertyás csillár szolgáltatta. Lágy, andalító muzsika szólt – a zenészek egy sarokban, egy pódiumon álltak. Hegedű, lant, gitár, és furulyaszó szállt, ami mindenki szívét átjárta. A míves ablakok nagy részét kinyitották, így az átlátszó, könnyű függönyök lengedeztek a langyos tavaszi szélben. A termet betöltötte a csevegő emberek alapmoraja, de rögtön elhallgatott mindenki, amikor Odin felállt. Fia követte példáját.

- Asgard népe! Azért gyűltünk egybe, mert fiam, Thor most töltötte be az ezerötvenedik életévét. Köszöntsük őt eme jeles napon, és emeljük rá poharunkat! – tárta szét a karját. Az egyik szolga, aki ott állt mellette, felé nyújtott egy tálcát, amin egy pohár állt. Megfogta, és a szájához emelte. Így tett mindenki a teremben – mindenki -, kivéve Loki. Ő egy félreeső sarokban állt, és sunyin mosolygott az orra alatt.

- Fiam, szeretném átadni eme kulcsot, mely a nyugati toronyba vezet. Mostantól a tiéd.

- Hálásan köszönöm, atyám! – vette el Odintól Thor az ezüstkulcsot. A teremben jelenlévők tapsviharban törtek ki.

- Most pedig kezdődjék a mulatság! - zengte be Odin basszusa a termet.

A zenészek egy vidám, pörgős dalra zendítettek, amire a jelenlévők felálltak és párba rendeződtek. Aki nem talált magának partnert, ülve maradt.

Thor egyenesen Sif felé vette irányát, akit alig ismert meg. Az istennő sötétkék, gazdagon hímzett, egyberészes ruhát viselt, és haját magasan copfba fogta. Amikor odaért elé, csodálkozva végigmérte a nőt.

- Nahát, Sif! Gyönyörű vagy – állapította meg.

Azt akarta mondani, hogy igazán csinos, de valamiért ez jött a szájára. A nő fülig elpirult.

- Köszönöm. Te is nagyon jól nézel ki.

Ahogy ezt kimondta, elkerekedett a szeme, és a szája elé kapta a kezét. Thor felnevetett.

- Szabad egy táncra, hölgyem?

- Örömmel! – mosolyodott el Sif szélesen. Az isten átkarolta a derekát, és a parkettre vezette. A nő megfogta egyik kezével Thor hátát, másikat a férfi nagy, erős kezébe illesztette. Egyenesen egymás szemébe néztek, majd táncra perdültek a zene ütemére, ami egyre gyorsabbá vált. Thor úgy döntött, fittyet hány a jól begyakorolt tánclépésekre, és megragadta Sif mindkét kezét. Rávigyorgott, majd elkezdett fel-le ugrálni, akár gyermekkorukban.

- Kérlek, Thor! – kacagott Sif. – Mindenki minket néz!

- Hadd nézzenek! – nevetett vele együtt az isten. Nem úgy tűnt, mint aki zavartatja magát.

Sif alkarjára kulcsolta az ujjait, majd elkezdett vele körbeforogni. Többen tapssal biztatták őket, és jó páran követték példájukat. Thor észrevette Lokit és Lucille-t egy kerek kis asztalnál az egyik ablaknál. Loki úgy nézett rájuk, mint aki gondolatban épp válogatott kínzásokban részesíti őket, ellenben Lucille vágyakozó pillantásokat vetett rájuk. Látszott rajta, milyen szívesen csatlakozna hozzájuk, de Loki gyilkos tekintete lelohasztotta a kedvét. Hamarosan véget ért a dal, és Thor elengedte Sifet.

- Köszönöm a táncot. Igazán élveztem – csókolt kezet a nőnek, aki lesütötte a szemét.

- Ahogy én is.

- Ha nem haragszol, most felkérem Lucille-t táncolni.

- De a következő kör az enyém!

- Az utána levő összes kör a tiéd - mosolygott vissza rá Thor, és megkereste Lucille-t a tekintetével… akinek sikerülhetett rávennie Lokit a táncra, mert a párok között álltak.

- Ahogy látom, Lucille-nek már van partnere, úgyhogy kénytelen leszel velem beérni – lépett Sif közelebb Thorhoz, aki erre magához vonta.

- Keresve se találnék jobbat!

Végszóra, ahogy ezt kimondta, egy lassú, érzelmes dal csendült fel. Erre egyikőjük se számított, ezért kissé zavarba jöttek.

Akaratlanul a másikhoz simultak, mintha valami húzná egymás felé őket. Thor az egyik kezét Sif derekáról a hátára csúszatta, a másikkal pedig megfogta a nőét. Lassan, apró léptekkel táncolni kezdtek a zene ütemére.

- Thor, én… – szólalt meg Sif akadozva.

- Hm…? – nézett rá a férfi kíváncsian, amire a nő elpirult, és elfordította a fejét.

- Nem számít… - suttogta. Thor ráfonta az ujjait Sifére, aki erre még jobban elvörösödött.

- Ahogy gondolod – felelte komolyan, majd felderült az tekintete. – Mit szólnál, ha felderítenénk a tornyot, amit az atyám ajándékozott nekem?

- Na, de Thor! Nem oldhatsz csak úgy kereket a születésnapodon!

- Dehogynem! Gyere! – fogta kézen Sifet.

 Ahogy elhaladtak az egyik asztal előtt, Thor felkapott négy üveg méhsert.

- Hozz te is! – biztatta a nőt, aki erre magához vett még négyet.

- Csak semmi feltűnés!  - vigyorgott a nő.

- Ugyan, ki állítana meg minket…?

- Odin, Loki, Heimdall…

- Igen, igen, meg a jégóriások és a sötét elfek – csóválta meg a fejét nevetve Thor.

Végigmentek – pontosabban szaladtak – a folyosón, és kiléptek az udvarra. Nem messze tőlük ott állt a torony büszkén és sebezhetetlenül. Egy hosszú árkádsor vezetett a bejárathoz, amit szobrok szegélyeztek.

Thor kinyitotta kulccsal a faragott ajtót, és beléptek. Egy míves csigalépcsőn kellett felmenniük a toronyba, ahonnan különböző alakú és mintázatú ajtók nyíltak. Sorban benyitottak az összesbe, és szemügyre vették, mit rejtenek. Az egyikben roskadásig megrakott könyvespolcokat és az ablak mellett egy teleszkópot találtak. Egy másik társalgóként szolgált, és székek helyett hatalmas puffok hevertek szanaszét a szobában. Az egyik legnagyobb helyiség a fürdő volt, aminek a közepén egy szökőkút csobogott.

Végül a hálószobánál állapodtak meg, és lehuppantak az egyik arany-vörös csíkos, bársonyborítású kanapéra. Előttük egy faragott tölgyfaasztal állt, amire letették az üvegeket. A szoba nem úszott fényárban, mint a nagyterem, csak néhány fáklya pislákolt. Kellemes, barátságos félhomály uralkodott, ami körülölelte őket. A virágzó növényeknek köszönhetően, amik körbefutották a szobát, mézédes illat terjengett a levegőben. Velük szemben két, faltól falig érő, mozaikos ablak és egy üvegajtó helyezkedett el, ami az erkélyre nyílott. Tőlük jobbra egy vörös-piros színű függönnyel elhúzott baldachinos ágy állt. A plafonra csillagokat varázsoltak, amik barátságos fénnyel ragyogtak. A kazettás falakra különböző jeleneteket - jórészt csatajeleneteket, illetve szimbólumokat és rúnákat festettek. A hátuk mögött a kandallóban halvány narancssárgás fénnyel derengett a tűz, noha tavasz lévén igen kellemes idő volt. A berendezést ezenkívül míves szekrények, asztal székekkel, és könyvespolc szolgáltatta.

- Atyád igen bőkezű volt az idén – jegyezte meg Sif jókedvűen.

- Igen, valóban – vigyorgott Thor, és felbontotta az egyik üveg méhsert. – Igyunk! – javasolta, és belehúzott. Sif is így tett, de pár korty után lerakta az üveget.

- Na, de Sif! Ennyire kijöttél a gyakorlatból?

- Nem, csak… adni szeretnék valamit – sütötte le a szemét a nő. – Egy kis apróság, de… én csináltam, és remélem, tetszeni fog – húzott elő a csípőjére erősített fémveretes tokból egy kerek medált. Ezüstből készült, és egy rúna díszelgett rajta, amit bonyolult minták öleltek körül.

- Nahát, Sif! Nem is tudtam, hogy te értesz az ilyenekhez. Köszönöm, ez nagyon szép.

- Tényleg tetszik? – derült fel Sif arca a bóktól és az elismeréstől.

- Igen. Fel is húzom – tette a nyakába, és rámosolyogott. Tekintetét rajtafelejtette a nőn, aki erre enyhén elpirult.

- Mi az?

- Hm. Talán mégis igaza volt atyámnak…

- Mivel kapcsolatban?

- Hogy ne pazaroljam halandónőkre az időmet, mikor annyi csinos istennő van.

Sif arca még vörösebbre gyúlt, de próbálta leplezni zavarát.

- Ez a te döntésed, végül is teljes jogú felnőtt vagy... mindazonáltal atyád csak a hosszútávú következményeket vette figyelembe.

- Be kell látnom, hogy igaza van.

- Nem mondhatom, hogy nem.

Egymásra mosolyogtak, és mindketten belehúztak a sörbe. Thor az egészet legurította, és újabb üvegért nyúlt. Sif is így tett, és hamarosan azon kapták magukat, hogy már a harmadik üveget isszák fejenként.

- Hogy érzed magadat? – kérdezte Thor, amire Sif lecsapta az üveget az asztalra, és böfögött egyet.

- Szép volt, Sif! - nevetett fel az isten, majd kétszer akkorát böfögött.

- Most az egyszer győztél – vágta hátba Sif.

- Most az egyszer?

- Jól hallottad – kuncogott.

- Na jó, elismerem, előfordult, hogy néha te győztél... De csak mert hagytalak nyerni!

- Fogadd el, hogy legyőztelek! – húzta meg játékosan Sif Thor egyik fonott tincsét. A férfi erre gyengédnek szánt mozdulattal megfogta a nő copfját, és meghúzta. A fekete szalag így kioldódott, és Sif haja az arcába hullott, amikor elengedte. Thor lélegzete elállt, és kikerekedett szemmel nézett rá.

- Mi az? – kérdezte Sif zavartan.

- Csak… Hordhatnád máskor is kiengedve a hajadat. Jól áll.

- Köszönöm - biccentett Sif, majd hirtelen mozdulattal kirántotta a férfi hajából a csatot, ami hátrafogta az első tincseket.

- Tessék, kvittek vagyunk.

Thor kutyamód megrázta a fejét, és felnevetett. A nő ekkor a negyedik üveg után nyúlt, de még mielőtt belekortyolhatott volna, Thor rászólt:

- Csak óvatosan azzal a sörrel! Nem akarlak megint leszedni a csillárról!

- De a fogadást én nyertem! Te sosem tudtál volna fölmászni.

- Le is szakadt volna a csillár!

- Talán, ha kevesebbet ennél… – csóválta meg a fejét elnézően.

- Mi? Arra akarsz célozni, hogy kövér vagyok?

- Dehogy. Csak nehéz. Ahányszor atyád lakomát rendez, mindig elcsened az étkem felét!

- De nem látszik meg rajtam! Ez színtiszta izom – húzta fel Thor az ingét, amire Sif belecsípett a hasába.

- Meg se éreztem – legyintett.

- Nem? – vigyorodott el Sif gonoszul, és elkezdte csiklandozni az isten hasát. Látva sikertelenségét a nyakát vette célba.

- Hé! Ez nem ér!

- Nem hát! – nevetett, és tovább folytatta. Thor azonban egy mozdulattal kiszabadította magát, majd egyik kezével megfogta a csuklóját, és hátrafeszítette a kezét, másikkal pedig szorosan átkarolta a derekánál fogva, és magához vonta. Sif erre megdermedt és elvörösödött.

- Mi az? – nézett bele Thor a szemébe.

- Semmi – nyelt egyet Sif, amire az isten elengedte, és az üveg felé nyúlt. Azonban elvétette a mozdulatot, és így sikeresen leverte. Megvakarta a fejét, majd ügyetlenül elkezdte összeszedni a töredékeket. Egy szilánk beleállt a tenyerébe, amire felszisszent. Sif erre elkapta a kezét, és megszemlélte a sérülést.

- Hagyd csak, majd eltakarítják.

Thor elhúzta a kezét, és elmosolyodott.

- Ez csak egy kis seb. Semmiség.

- Tudom. De attól még nem érdeked üvegcserepek közé nyúlkálni.

- Gondoltam, ha már levertem, feltakarítom – vonta meg a vállát, és Sif üvege felé nyúlt, amiből jó nagyot húzott.

- Hé, a söröm! – nevetett Sif félig bosszúsan, félig vidáman.

- Öö, ez a te söröd? – zavarodott össze.

- Ööö... Igen... – felelte, majd felkapta a fejét. – Te is hallod?

- Mit? – fülelt Thor, majd kisvártatva megszólalt. – Áh, csak a mulatozás hangjai.

- Aggódom, Thor… Mintha égett szagot éreznék. Jobb lesz, ha megnézzük…

- Ha ez téged megnyugtat… - sóhajtott fel az isten, és elindultak.

A nagyterembe mentek, ahol is meghökkentő látvány tárult a szemük elé. A teremben jelenlévők egymást püfölték teljes erőből, szitokszavakat vágva a másik fejéhez. Az egyik asztal lángokban állt, és a székek teljesen ripityára voltak törve. Néhányan azt használták fegyver gyanánt, míg mások puszta kézzel harcoltak.

- Látod? Megmondtam…

- Loki! – ordította el magát Thor. Azonban Loki szőrén-szálán eltűnt, Lucillel együtt…

3. fejezet

Lucille már százszor is megbánta, amit az isten fejéhez vágott. Nem akart Loki lelkébe taposni, de egyszerűen kikívánkoztak belőle a szavak. Dühös volt rá, amiért tönkretette Thor életét, ugyanakkor rosszul esett így látnia Lokit.

Úgy döntött, hogy a kezébe veszi az irányítást, és felkeresi. Nem bírta tovább elviselni ezt az állapotot és a bezártságot. Loki halálosan megfenyegette őt, hogy ne merészelje elhagyni a szobát. Ugyan védőbűbájt bocsátott rá, de az nem azt jelentette, hogy láthatatlan.

Lucille mély levegőt vett, megfogta a kilincset, és kitárta az ajtót. Még sohasem járt kint, mivel Loki mindjárt ebbe a szobába teleportálta őt. Csodálkozott azon, hogy nem zárta be, de gyanította, csak azért, mert ez is a játékának a része. Valószínűleg kíváncsi volt arra, mikor fogja megszegni a parancsát. Talán már tervet is kieszelt arra, mit fog tenni vele az engedetlensége esetén. Lucille a szíve mélyén reménykedett abban, hogy Loki nem olyan gonosz, mint amilyennek mutatja magát, és nem fogja elmetszeni a torkát. Vagy még rosszabb.

A szobájának az ajtaja egy hosszú, aranydrapériával bevont folyosóra vezetett, aminek a falait festmények illetve trófeák díszítették. A padló szintén aranyból készült, és tükörsima volt a felülete. Lucille arra gondolt, mennyire tetszene a kisöccsének, Kennynek, és látta lelki szemei előtt, ahogy a fiú önfeledten kacagva csúszkál rajta. Hiányzott neki, ahogyan a családjának a többi tagja és a barátai is. Nem merte megkérdezni Lokit, mikor láthatja viszont őket, mert félt attól, ha azt mondaná, évek múlva, akkor teljesen összetörne. Meg akarta kímélni magát a fájdalomtól.

A folyosóról egy teraszra ért, amit gazdagon díszített, aranyból készült oszlopok szegélyeztek. Ugyan a szobájából pazar kilátás nyílt Asgardra, de az csak egy kis szeletkéje volt a teljes képnek.

Rátámaszkodott a korlátra, és körbetekintett. Az ég káprázatos, narancs- bíbor-és lila színekben pompázott, és annak ellenére, hogy nappal volt, fényesen ragyogtak a csillagok. Az istenek birodalmát erős kőfal vette körül, és azon túl hegyek magasodtak. Legnagyobb döbbenetére a távolban egy vörös, sárkányra emlékeztető lényt látott meg elsuhanni, de olyan gyorsan eltűnt a láthatáron, hogy a szeme káprázásának tudta be.  A szivárványhíd, a Bifrost keresztülszelte a sebes folyású, kristálytiszta folyót, ami egy végtelenbe vesző vízesésben végződött. Az aranypalota köré kupolás házak épültek a fákkal és virágokkal borított hegyoldalon. Némelyik kastélynak is beillett volna. A folyópartról tornyok törtek a magasba - „valószínűleg őrtornyok” - állapította meg magában. Nyugalmat, végtelen nyugalmat és békességet árasztott magából a hely. El sem tudta képzelni, hogy itt, ezen a helyen bármi rossz történik.

- Üdv – köszönt rá valaki, amire összerezzent, és megfordult.

Siffel találta szembe magát, aki ezúttal hosszú, mélyvörös ruhát viselt. Hollófekete, egyenes szálú haját szabadon hagyta lógni, és nyakában vékony ezüstlánc díszelgett.

- Üdv – köszönt vissza Lucille.

- Á, a midgardi, akit Loki rejteget.

- Sif úrnő?

- Szólíts csak Sifnek – könyökölt rá a párkányra a nő. Lucille követte a példáját. – Hogy tetszik Asgard?

- Lenyűgöző!

- Aggódtunk érted Thorral. Loki jól bánik veled? – fordult felé az istennő aggódva.

- Azt leszámítva, hogy hobbiból halálosan fenyeget, és három napja egyvégtében duzzog, igen – felelte Lucille sztoikusan.

- Ne is törődj vele. Ő így fejezi ki azt, ha kedvel valakit.

- Elég… furcsán mutatja ki.

- Mindig is nehéz eset volt… De te talán jó hatással vagy rá.

- Én? – kerekedett ki a lány szeme. – Azóta, amióta itt vagyok, már háromszor fenyegetett meg!

- Igazad van. Menthetetlen. – Egymásra mosolyogtak, majd tovább kémlelték a tájat. Hosszú csend állt be.

- Nagyon szép ez a ruha – jegyezte meg Lucille, és eszébe jutott a harcos-öltözet, amit Sif az első találkozásukkor viselt. Abban úgy nézett ki, akár egy amazon, és eléggé szembetűnő volt a különbség. A vörös remekül illett a kreolos bőréhez és a haja színéhez. A finom szövet ráfeszült izmos, formás idomaira és magas, karcsú alakja királynői külsőt kölcsönzött neki – igazán gyönyörű volt. Lucille pontosan így képzelte el az istennőket.

- Csak felpróbáltam – felelte vállrándítva.

- Randi? – mosolyodott el Lucille. Magából indult ki – ő legfeljebb csak bálba, vagy akkor húz fel ilyen öltözetet, ha jó benyomást akar tenni valakire.

- Nem nevezném annak… - vakarta meg a tarkóját a nő, mint akinek kellemetlen a téma.

- Ebben a ruhában biztos, hogy észre fog venni téged.

Sif reményvesztetten felsóhajtott.

- Ha eddig nem vett, most se fog. Thor úgy tekint rám, mint a barátjára, és ez így is van rendjén. – Lucille figyelmét nem kerülte el, hogy Sif hangja mennyire lemondóan cseng. Megsajnálta a nőt.

- Thor? - kapta fel a fejét a lány.

- Igen, ő… - sóhajtott fel újra.

- Mi van, ha ő is úgy érez felőled, csak nem meri bevallani, mert pont attól tart, amitől te? Hogy te csak a barátjaként tekintesz rá?

- Nehezen hiszem… De nem számít.

- Én azért szurkolok nektek! Ha pedig ebben a ruhában nem vesz észre, akkor vak. Egyébként nem láttad valahol Lokit?

- De, nemrég. Igencsak feldúltnak tűnt.

- Merre ment?

- Azt nem kötötte az orromra. De nekem van egy sejtésem.

- Mi az?

- Látod ott, azt a vízesést? Ha rosszkedvű, mindig odamegy búslakodni. Persze azt hiszi, nem tudunk a búvóhelyéről, szóval el ne mondd neki, hogy tőlem kaptad a tippet!

- Ígérem! Köszönöm – indult el Lucille, de Sif utánaszólt:

- Átadnál neki egy üzenetet?

- Mi lenne az?

- Hogy becsüljön meg téged, mert ha össze meri törni a szívedet, én a csontjait fogom! – vigyorodott el Sif, amire Lucille elpirult.

- De hát én nem is vagyok… - kezdett bele, ám a harcosnő már távol járt, így csak magában fejezte be: „… szerelmes Lokiba.”

Még egy darabig álldogált, a beszélgetésen merengve, aztán tanácstalanul körbetekintett. Ugyan nem tudta, hogyan fog a vízeséshez jutni, de látta, merre található, így elindult az irányába. Egy széles, színes kövekkel teleszórt út vezetett be, a fák közé. Lucille arra vette irányát, és végtelenül hálás volt, hogy senkivel se találkozott össze út közben egy elegáns ruhát viselő, csinos hölgy kivételével, aki úgy nézett rá, mintha legalábbis szájkosarat viselne. Persze megértette a reakcióját, elvégre Asgardban nem sok ember mászkál kinyúlt melegítőben.

Az erdő, amin keresztülhaladt, olyan volt, akár egy életre kelt képeskönyv. A fák csak úgy roskadoztak a termésektől, és az ágakon rikító színekben pompázó madarak trilláztak. A hamvas, zöld fűben sohasem látott virágok és növények nőttek – némelyik elérte a két métert is. A levegő nehézkes és tömény volt a virágok és gyümölcsök bódító illata miatt. Lucille szájában összefutott a nyál, és mélyet szippantott az éltető oxigénből. Feltöltődött tőle, és elméjére vattacukorszerű, édes felhő ereszkedett. A fák ágai összefonódtak a feje fölött, és sziromeső hullott alá róluk. Lucille kinyújtotta a kezét, és elkapott egyet. Hamarosan vízcsobogás hangja ütötte meg a fülét, amire megdobbant a szíve. „Loki.”

Néhány perc gyaloglás után végre meglátta a vízesést, ami a végtelenbe csobogott alá. Különös és nem mindennapi látvány volt – Lucille-t rabul ejtette a látvány. Még a lélegzete is elállt, így összerezzent, amikor egy jól ismert, jeges hang így szólt hozzá:

- Megmondtam, hogy nem hagyhatod el a szobát.

A lány Loki irányába fordult, aki egy kiugró sziklaormon ücsörgött a víz kellős közepén.

- Sajnálom – felelte bűnbánóan Lucille. – De beszélnem kell veled.

- Nincs miről beszélnünk. Már mondtam. Végeztem veled.

- De… – Lucille érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul nem csak Loki szavaitól, hanem a bennük bujkáló ridegségtől.

- Ha nem akarod, hogy ledobjalak a vízesésről, azt ajánlom, sürgősen menj vissza a szobádba. Amíg szépen mondom.

- Nem! – szólt a lány dacosan, és felszegte a fejét.

- Hogy mondod?

- Nem! – ismételte nyomatékosabban.

Lucille hirtelen ötlettől vezérelve levette a tornacipőjét, feltűrte a melegítőnadrágjának a szárát, és belegázolt a vízbe, amit kellemesen melegnek talált. Ahogy lépdelt befelé, a talaj fokozatosan mélyült, és a sodrás erősebbé vált. Váratlanul megcsúszott a lába egy sima kövön, és elveszítette az egyensúlyát. Az adrenalin és rémület megsemmisítő erővel csapott le rá – végigpergett előtte az egész élete, ahogy az ár elemi erővel sodorta őt a végtelen, a teljes pusztulás felé… Nem tudott tenni semmit ellene, még kiáltani se bírt, mert a félelem lebénította minden porcikáját.

„Ments meg, Loki!” – ez volt az utolsó gondolata... És mintha az isten meghallotta volna a könyörgését, két erős kezet érzett a csuklóján. Lokinak sikerült elkapnia őt, pont még mielőtt beleeshetett volna a zuhatagba. Lucille egész testében reszketett, és görcsösen kapaszkodott a férfiba. Loki megragadta egyik kezével a térde alatt, míg a másikkal a válla alatt támasztotta meg. A lány automatikusan az isten nyaka köré fonta a karját, és ráhajtotta a fejét a mellére. Kint, a parton Loki talpra állította a földön, de nem engedte el – nem is tudta volna, mert Lucille úgy csimpaszkodott belé, mintha még mindig veszélyben forogna az élete. Lucille a sokk miatt halkan sírdogált, de Loki karjai közt megnyugvást és oltalmat talált. Hamarosan a sírása pihegéssé szelídült, és megfeszült izmai ellazultak.

- Köszönöm… Köszönöm, hogy megmentetted az életemet – hálálkodott a lány, és tengerkék, könnyáztatta szemét mélyen belefúrta az isten acélszínű íriszébe.

- Á, ugyan! Csak azért tettem, mert holtan nem sokra mennék veled.

Lucille csalódottan kibontakozott az ölelésből.

- Csak ezért kellek neked, igaz? Mert szükséged van a segítségemre.

- Lenyűgöz a felismerőképességed! Nem is vagy te olyan buta halandólány létedre.

- Ez igazán kedves bók – húzta el a száját a lány.

 - Oszd be, nem sűrűn fogsz kapni.

- Mindjárt gondoltam… - sóhajtott fel, és helyet foglalt a parton a zöld fűben. Hamarosan Loki is követte a példáját. Jó darabig csendben ültek, amit végül a lány tört meg:

- Sajnálom, amit mondtam… Nem gondoltam komolyan. Frigga és Thor szeret téged, és… - kezdett bele nehézkesen, ám Loki nem hagyta végigmondani.

- Thor? – kacagott fel érzelemmentesen. – A fennhéjazó, nagyképű bátyámat csak egyvalaki érdekli, saját maga! Frigga nevét pedig ne merd a szádra venni! – feszült ökölbe a keze.

- Látod, Loki? Ha nem szeretnéd őket, nem reagálnál így.

- Szeretni?! – horkantott fel gúnyosan. – Jól mondtad, emberlány. Engem senki se szeret, és én se szeretek senkit – nézett félre.

- Tudod jól, hogy ez nem igaz. És ha ez számít valamit, én… - harapta el a lány mondatát, és elpirult.

Loki nemtörődömül felé fordult, de Lucille látta a tekintetében a felcsillanó kíváncsiságot.

- Igen…?

- Szóval, én egészen… kedvellek – vallotta be, és komolyan gondolta. Minden különcsége ellenére kedvelte Lokit.

- Valóban…? – kérdezte az isten meglepetten, de aztán elkomorult a tekintete. – Ezt csak azért mondod, mert forgatsz valamit a fejedben!

- Miért nem hiszed el, hogy vannak olyanok, akiknek igenis számítasz?

- Miért is? – tette a férfi a mutatóujját a szája elé, és töprengő arcot vágott. – Á, már tudom! – emelte fel az ujját, és felvonta a szemöldökét. – Egy: Thor. Kettő: Odin. Három: öö, várjunk csak… Thor?

- Thor szeret téged! És biztos vagyok benne, hogy Odin is.

Loki színtelenül felkacagott.

- Ó, tényleg? Igen érdekesen mutatják ki! Az egész, eddigi életem hazugság volt, és a bátyám árnyékában kellett élnem! Ha ez a szeretet, én köszönöm, de nem kérek belőle!  

Loki arca mély fájdalmat és kétségbeesést tükrözött, hiába sütött a szavaiból a maró gúny. Lucille megsajnálta őt, és bátortalanul ráfonta az ujjait az isten ökölbe feszült kezére. Loki összerezzent, és el akarta húzni, de a lány enyhén megszorította.

- Tudom, hogy ez rajtad nem segít, és nem számít, de… sajnálom. Őszintén.

- Nincs szükségem a szánalmadra - tépte ki Loki a kezét a szorításából, azzal felkelt, és faképnél hagyta a lányt.

Lucille még sokáig ült ott a gondolataiba mélyedve, olyan sokáig, hogy leszállt az éj. Miért nem képes Loki bízni? Persze ez nem megy egyik pillanatról a másikra, ezt jól tudta… De legalább megadhatná magának az esélyt…!

Mélyet sóhajtott, és hátravetette a fejét. A végtelen eget sárgászöld, északi fényhez hasonlító jelenség és megannyi csillag ragyogta be. A távolban két, egy világoskék és egy bíbor színben játszó bolygó fénylett. A levegő érezhetően lehűlt, de a kellemesen langyos idő megmaradt. A melegítőfelsőjét levette, hogy száradjon. Utánanyúlt, és belebújt. A háta mögül súlyos léptek hallatszottak, amire megijedt, és megfordult. Thor ismerős, robosztus alakja közeledett felé.

- Loki mondta, hogy itt talállak – ült le mellé. – Azt állítja, nem bántott, de én nem hiszek neki.

- Ami azt illeti, tényleg nem bántott. Sőt, megmentett.

- Nahát, ezzel nem is dicsekedett. Persze sohasem dicsekszik azzal, ha jót tesz.

- Ártana az imagének.

Thor felnevetett.

- Igen, Loki szereti gonoszabbnak beállítani magát, mint amilyen.

- De hát megpróbált megölni! Nem is egyszer.

- Lassan kezdek hozzászokni – legyintett a férfi. – De téged nem bántana.

- Honnan veszed?

- Téged kedvel. A maga módján.

- Úgy érted, a maga fura, beteg és antiszociális módján?

- Valahogy úgy – mosolygott Thor. – De ha nem bírsz már vele, csak szólj, és én helyreteszem – villogtatta meg a pörölyét.

A lány felkacagott.

- Csak nyugodtan! Egyébként hogy ment a ran… akarom mondani, találkozó Siffel?

- Ittunk, és beszélgettünk. A szokásos.

- Irigylem őt, olyan szép – jegyezte meg Lucille ártatlanul. Remélte, hogy Thor veszi a lapot, és elkezd végre nőként tekinteni Sifre.

- Hm, most, hogy így mondod, van benne valami!

- Az a ruha, amit ma viselt, kifejezetten jól állt rajta.

- Mondtam is neki, milyen csinos.

- Igazán? Szerintem ő is annak tart téged. Mármint jóképűnek – ütötte tovább a vasat Lucille.

- Annak tart? – lepődött meg az isten.

Lucille arra gondolt, hogy Thor tényleg vak… Teljesen nyilvánvaló volt a számára, hogy Sif odáig van érte.

- Meglehet – biccentett a lány sokatmondó mosollyal. – Viszont induljunk, mert kezd hűvös lenni.

Thor feltápászkodott, majd így szólt:

- Kapaszkodj belém.

Lucille átfogta az isten széles mellkasát, Thor pedig fél kézzel szorosan magához ölelte. A következő pillanatban kiszaladt a lábuk alól a talaj, és hatalmas sebességgel száguldottak a levegőben a Mjölnir varázserejének köszönhetően. Lucille felsikoltott, és lehunyta a szemét. Hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor Thor végre letette a szobája ajtaja előtt.

- Jól vagy? – kérdezte Thor, mert Lucille a fejét fogta, és a falnak támaszkodott.

- Azt hiszem, maradok a sétánál… De köszönöm, hogy visszahoztál.

- Jó éjt, Lucille.

- Jó éjt, Thor – nyitott be a szobájába. Ruhástul rávetette magát az ágyára, és pár percen belül már aludt is.