3. fejezet

Lucille már százszor is megbánta, amit az isten fejéhez vágott. Nem akart Loki lelkébe taposni, de egyszerűen kikívánkoztak belőle a szavak. Dühös volt rá, amiért tönkretette Thor életét, ugyanakkor rosszul esett így látnia Lokit.

Úgy döntött, hogy a kezébe veszi az irányítást, és felkeresi. Nem bírta tovább elviselni ezt az állapotot és a bezártságot. Loki halálosan megfenyegette őt, hogy ne merészelje elhagyni a szobát. Ugyan védőbűbájt bocsátott rá, de az nem azt jelentette, hogy láthatatlan.

Lucille mély levegőt vett, megfogta a kilincset, és kitárta az ajtót. Még sohasem járt kint, mivel Loki mindjárt ebbe a szobába teleportálta őt. Csodálkozott azon, hogy nem zárta be, de gyanította, csak azért, mert ez is a játékának a része. Valószínűleg kíváncsi volt arra, mikor fogja megszegni a parancsát. Talán már tervet is kieszelt arra, mit fog tenni vele az engedetlensége esetén. Lucille a szíve mélyén reménykedett abban, hogy Loki nem olyan gonosz, mint amilyennek mutatja magát, és nem fogja elmetszeni a torkát. Vagy még rosszabb.

A szobájának az ajtaja egy hosszú, aranydrapériával bevont folyosóra vezetett, aminek a falait festmények illetve trófeák díszítették. A padló szintén aranyból készült, és tükörsima volt a felülete. Lucille arra gondolt, mennyire tetszene a kisöccsének, Kennynek, és látta lelki szemei előtt, ahogy a fiú önfeledten kacagva csúszkál rajta. Hiányzott neki, ahogyan a családjának a többi tagja és a barátai is. Nem merte megkérdezni Lokit, mikor láthatja viszont őket, mert félt attól, ha azt mondaná, évek múlva, akkor teljesen összetörne. Meg akarta kímélni magát a fájdalomtól.

A folyosóról egy teraszra ért, amit gazdagon díszített, aranyból készült oszlopok szegélyeztek. Ugyan a szobájából pazar kilátás nyílt Asgardra, de az csak egy kis szeletkéje volt a teljes képnek.

Rátámaszkodott a korlátra, és körbetekintett. Az ég káprázatos, narancs- bíbor-és lila színekben pompázott, és annak ellenére, hogy nappal volt, fényesen ragyogtak a csillagok. Az istenek birodalmát erős kőfal vette körül, és azon túl hegyek magasodtak. Legnagyobb döbbenetére a távolban egy vörös, sárkányra emlékeztető lényt látott meg elsuhanni, de olyan gyorsan eltűnt a láthatáron, hogy a szeme káprázásának tudta be.  A szivárványhíd, a Bifrost keresztülszelte a sebes folyású, kristálytiszta folyót, ami egy végtelenbe vesző vízesésben végződött. Az aranypalota köré kupolás házak épültek a fákkal és virágokkal borított hegyoldalon. Némelyik kastélynak is beillett volna. A folyópartról tornyok törtek a magasba - „valószínűleg őrtornyok” - állapította meg magában. Nyugalmat, végtelen nyugalmat és békességet árasztott magából a hely. El sem tudta képzelni, hogy itt, ezen a helyen bármi rossz történik.

- Üdv – köszönt rá valaki, amire összerezzent, és megfordult.

Siffel találta szembe magát, aki ezúttal hosszú, mélyvörös ruhát viselt. Hollófekete, egyenes szálú haját szabadon hagyta lógni, és nyakában vékony ezüstlánc díszelgett.

- Üdv – köszönt vissza Lucille.

- Á, a midgardi, akit Loki rejteget.

- Sif úrnő?

- Szólíts csak Sifnek – könyökölt rá a párkányra a nő. Lucille követte a példáját. – Hogy tetszik Asgard?

- Lenyűgöző!

- Aggódtunk érted Thorral. Loki jól bánik veled? – fordult felé az istennő aggódva.

- Azt leszámítva, hogy hobbiból halálosan fenyeget, és három napja egyvégtében duzzog, igen – felelte Lucille sztoikusan.

- Ne is törődj vele. Ő így fejezi ki azt, ha kedvel valakit.

- Elég… furcsán mutatja ki.

- Mindig is nehéz eset volt… De te talán jó hatással vagy rá.

- Én? – kerekedett ki a lány szeme. – Azóta, amióta itt vagyok, már háromszor fenyegetett meg!

- Igazad van. Menthetetlen. – Egymásra mosolyogtak, majd tovább kémlelték a tájat. Hosszú csend állt be.

- Nagyon szép ez a ruha – jegyezte meg Lucille, és eszébe jutott a harcos-öltözet, amit Sif az első találkozásukkor viselt. Abban úgy nézett ki, akár egy amazon, és eléggé szembetűnő volt a különbség. A vörös remekül illett a kreolos bőréhez és a haja színéhez. A finom szövet ráfeszült izmos, formás idomaira és magas, karcsú alakja királynői külsőt kölcsönzött neki – igazán gyönyörű volt. Lucille pontosan így képzelte el az istennőket.

- Csak felpróbáltam – felelte vállrándítva.

- Randi? – mosolyodott el Lucille. Magából indult ki – ő legfeljebb csak bálba, vagy akkor húz fel ilyen öltözetet, ha jó benyomást akar tenni valakire.

- Nem nevezném annak… - vakarta meg a tarkóját a nő, mint akinek kellemetlen a téma.

- Ebben a ruhában biztos, hogy észre fog venni téged.

Sif reményvesztetten felsóhajtott.

- Ha eddig nem vett, most se fog. Thor úgy tekint rám, mint a barátjára, és ez így is van rendjén. – Lucille figyelmét nem kerülte el, hogy Sif hangja mennyire lemondóan cseng. Megsajnálta a nőt.

- Thor? - kapta fel a fejét a lány.

- Igen, ő… - sóhajtott fel újra.

- Mi van, ha ő is úgy érez felőled, csak nem meri bevallani, mert pont attól tart, amitől te? Hogy te csak a barátjaként tekintesz rá?

- Nehezen hiszem… De nem számít.

- Én azért szurkolok nektek! Ha pedig ebben a ruhában nem vesz észre, akkor vak. Egyébként nem láttad valahol Lokit?

- De, nemrég. Igencsak feldúltnak tűnt.

- Merre ment?

- Azt nem kötötte az orromra. De nekem van egy sejtésem.

- Mi az?

- Látod ott, azt a vízesést? Ha rosszkedvű, mindig odamegy búslakodni. Persze azt hiszi, nem tudunk a búvóhelyéről, szóval el ne mondd neki, hogy tőlem kaptad a tippet!

- Ígérem! Köszönöm – indult el Lucille, de Sif utánaszólt:

- Átadnál neki egy üzenetet?

- Mi lenne az?

- Hogy becsüljön meg téged, mert ha össze meri törni a szívedet, én a csontjait fogom! – vigyorodott el Sif, amire Lucille elpirult.

- De hát én nem is vagyok… - kezdett bele, ám a harcosnő már távol járt, így csak magában fejezte be: „… szerelmes Lokiba.”

Még egy darabig álldogált, a beszélgetésen merengve, aztán tanácstalanul körbetekintett. Ugyan nem tudta, hogyan fog a vízeséshez jutni, de látta, merre található, így elindult az irányába. Egy széles, színes kövekkel teleszórt út vezetett be, a fák közé. Lucille arra vette irányát, és végtelenül hálás volt, hogy senkivel se találkozott össze út közben egy elegáns ruhát viselő, csinos hölgy kivételével, aki úgy nézett rá, mintha legalábbis szájkosarat viselne. Persze megértette a reakcióját, elvégre Asgardban nem sok ember mászkál kinyúlt melegítőben.

Az erdő, amin keresztülhaladt, olyan volt, akár egy életre kelt képeskönyv. A fák csak úgy roskadoztak a termésektől, és az ágakon rikító színekben pompázó madarak trilláztak. A hamvas, zöld fűben sohasem látott virágok és növények nőttek – némelyik elérte a két métert is. A levegő nehézkes és tömény volt a virágok és gyümölcsök bódító illata miatt. Lucille szájában összefutott a nyál, és mélyet szippantott az éltető oxigénből. Feltöltődött tőle, és elméjére vattacukorszerű, édes felhő ereszkedett. A fák ágai összefonódtak a feje fölött, és sziromeső hullott alá róluk. Lucille kinyújtotta a kezét, és elkapott egyet. Hamarosan vízcsobogás hangja ütötte meg a fülét, amire megdobbant a szíve. „Loki.”

Néhány perc gyaloglás után végre meglátta a vízesést, ami a végtelenbe csobogott alá. Különös és nem mindennapi látvány volt – Lucille-t rabul ejtette a látvány. Még a lélegzete is elállt, így összerezzent, amikor egy jól ismert, jeges hang így szólt hozzá:

- Megmondtam, hogy nem hagyhatod el a szobát.

A lány Loki irányába fordult, aki egy kiugró sziklaormon ücsörgött a víz kellős közepén.

- Sajnálom – felelte bűnbánóan Lucille. – De beszélnem kell veled.

- Nincs miről beszélnünk. Már mondtam. Végeztem veled.

- De… – Lucille érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul nem csak Loki szavaitól, hanem a bennük bujkáló ridegségtől.

- Ha nem akarod, hogy ledobjalak a vízesésről, azt ajánlom, sürgősen menj vissza a szobádba. Amíg szépen mondom.

- Nem! – szólt a lány dacosan, és felszegte a fejét.

- Hogy mondod?

- Nem! – ismételte nyomatékosabban.

Lucille hirtelen ötlettől vezérelve levette a tornacipőjét, feltűrte a melegítőnadrágjának a szárát, és belegázolt a vízbe, amit kellemesen melegnek talált. Ahogy lépdelt befelé, a talaj fokozatosan mélyült, és a sodrás erősebbé vált. Váratlanul megcsúszott a lába egy sima kövön, és elveszítette az egyensúlyát. Az adrenalin és rémület megsemmisítő erővel csapott le rá – végigpergett előtte az egész élete, ahogy az ár elemi erővel sodorta őt a végtelen, a teljes pusztulás felé… Nem tudott tenni semmit ellene, még kiáltani se bírt, mert a félelem lebénította minden porcikáját.

„Ments meg, Loki!” – ez volt az utolsó gondolata... És mintha az isten meghallotta volna a könyörgését, két erős kezet érzett a csuklóján. Lokinak sikerült elkapnia őt, pont még mielőtt beleeshetett volna a zuhatagba. Lucille egész testében reszketett, és görcsösen kapaszkodott a férfiba. Loki megragadta egyik kezével a térde alatt, míg a másikkal a válla alatt támasztotta meg. A lány automatikusan az isten nyaka köré fonta a karját, és ráhajtotta a fejét a mellére. Kint, a parton Loki talpra állította a földön, de nem engedte el – nem is tudta volna, mert Lucille úgy csimpaszkodott belé, mintha még mindig veszélyben forogna az élete. Lucille a sokk miatt halkan sírdogált, de Loki karjai közt megnyugvást és oltalmat talált. Hamarosan a sírása pihegéssé szelídült, és megfeszült izmai ellazultak.

- Köszönöm… Köszönöm, hogy megmentetted az életemet – hálálkodott a lány, és tengerkék, könnyáztatta szemét mélyen belefúrta az isten acélszínű íriszébe.

- Á, ugyan! Csak azért tettem, mert holtan nem sokra mennék veled.

Lucille csalódottan kibontakozott az ölelésből.

- Csak ezért kellek neked, igaz? Mert szükséged van a segítségemre.

- Lenyűgöz a felismerőképességed! Nem is vagy te olyan buta halandólány létedre.

- Ez igazán kedves bók – húzta el a száját a lány.

 - Oszd be, nem sűrűn fogsz kapni.

- Mindjárt gondoltam… - sóhajtott fel, és helyet foglalt a parton a zöld fűben. Hamarosan Loki is követte a példáját. Jó darabig csendben ültek, amit végül a lány tört meg:

- Sajnálom, amit mondtam… Nem gondoltam komolyan. Frigga és Thor szeret téged, és… - kezdett bele nehézkesen, ám Loki nem hagyta végigmondani.

- Thor? – kacagott fel érzelemmentesen. – A fennhéjazó, nagyképű bátyámat csak egyvalaki érdekli, saját maga! Frigga nevét pedig ne merd a szádra venni! – feszült ökölbe a keze.

- Látod, Loki? Ha nem szeretnéd őket, nem reagálnál így.

- Szeretni?! – horkantott fel gúnyosan. – Jól mondtad, emberlány. Engem senki se szeret, és én se szeretek senkit – nézett félre.

- Tudod jól, hogy ez nem igaz. És ha ez számít valamit, én… - harapta el a lány mondatát, és elpirult.

Loki nemtörődömül felé fordult, de Lucille látta a tekintetében a felcsillanó kíváncsiságot.

- Igen…?

- Szóval, én egészen… kedvellek – vallotta be, és komolyan gondolta. Minden különcsége ellenére kedvelte Lokit.

- Valóban…? – kérdezte az isten meglepetten, de aztán elkomorult a tekintete. – Ezt csak azért mondod, mert forgatsz valamit a fejedben!

- Miért nem hiszed el, hogy vannak olyanok, akiknek igenis számítasz?

- Miért is? – tette a férfi a mutatóujját a szája elé, és töprengő arcot vágott. – Á, már tudom! – emelte fel az ujját, és felvonta a szemöldökét. – Egy: Thor. Kettő: Odin. Három: öö, várjunk csak… Thor?

- Thor szeret téged! És biztos vagyok benne, hogy Odin is.

Loki színtelenül felkacagott.

- Ó, tényleg? Igen érdekesen mutatják ki! Az egész, eddigi életem hazugság volt, és a bátyám árnyékában kellett élnem! Ha ez a szeretet, én köszönöm, de nem kérek belőle!  

Loki arca mély fájdalmat és kétségbeesést tükrözött, hiába sütött a szavaiból a maró gúny. Lucille megsajnálta őt, és bátortalanul ráfonta az ujjait az isten ökölbe feszült kezére. Loki összerezzent, és el akarta húzni, de a lány enyhén megszorította.

- Tudom, hogy ez rajtad nem segít, és nem számít, de… sajnálom. Őszintén.

- Nincs szükségem a szánalmadra - tépte ki Loki a kezét a szorításából, azzal felkelt, és faképnél hagyta a lányt.

Lucille még sokáig ült ott a gondolataiba mélyedve, olyan sokáig, hogy leszállt az éj. Miért nem képes Loki bízni? Persze ez nem megy egyik pillanatról a másikra, ezt jól tudta… De legalább megadhatná magának az esélyt…!

Mélyet sóhajtott, és hátravetette a fejét. A végtelen eget sárgászöld, északi fényhez hasonlító jelenség és megannyi csillag ragyogta be. A távolban két, egy világoskék és egy bíbor színben játszó bolygó fénylett. A levegő érezhetően lehűlt, de a kellemesen langyos idő megmaradt. A melegítőfelsőjét levette, hogy száradjon. Utánanyúlt, és belebújt. A háta mögül súlyos léptek hallatszottak, amire megijedt, és megfordult. Thor ismerős, robosztus alakja közeledett felé.

- Loki mondta, hogy itt talállak – ült le mellé. – Azt állítja, nem bántott, de én nem hiszek neki.

- Ami azt illeti, tényleg nem bántott. Sőt, megmentett.

- Nahát, ezzel nem is dicsekedett. Persze sohasem dicsekszik azzal, ha jót tesz.

- Ártana az imagének.

Thor felnevetett.

- Igen, Loki szereti gonoszabbnak beállítani magát, mint amilyen.

- De hát megpróbált megölni! Nem is egyszer.

- Lassan kezdek hozzászokni – legyintett a férfi. – De téged nem bántana.

- Honnan veszed?

- Téged kedvel. A maga módján.

- Úgy érted, a maga fura, beteg és antiszociális módján?

- Valahogy úgy – mosolygott Thor. – De ha nem bírsz már vele, csak szólj, és én helyreteszem – villogtatta meg a pörölyét.

A lány felkacagott.

- Csak nyugodtan! Egyébként hogy ment a ran… akarom mondani, találkozó Siffel?

- Ittunk, és beszélgettünk. A szokásos.

- Irigylem őt, olyan szép – jegyezte meg Lucille ártatlanul. Remélte, hogy Thor veszi a lapot, és elkezd végre nőként tekinteni Sifre.

- Hm, most, hogy így mondod, van benne valami!

- Az a ruha, amit ma viselt, kifejezetten jól állt rajta.

- Mondtam is neki, milyen csinos.

- Igazán? Szerintem ő is annak tart téged. Mármint jóképűnek – ütötte tovább a vasat Lucille.

- Annak tart? – lepődött meg az isten.

Lucille arra gondolt, hogy Thor tényleg vak… Teljesen nyilvánvaló volt a számára, hogy Sif odáig van érte.

- Meglehet – biccentett a lány sokatmondó mosollyal. – Viszont induljunk, mert kezd hűvös lenni.

Thor feltápászkodott, majd így szólt:

- Kapaszkodj belém.

Lucille átfogta az isten széles mellkasát, Thor pedig fél kézzel szorosan magához ölelte. A következő pillanatban kiszaladt a lábuk alól a talaj, és hatalmas sebességgel száguldottak a levegőben a Mjölnir varázserejének köszönhetően. Lucille felsikoltott, és lehunyta a szemét. Hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor Thor végre letette a szobája ajtaja előtt.

- Jól vagy? – kérdezte Thor, mert Lucille a fejét fogta, és a falnak támaszkodott.

- Azt hiszem, maradok a sétánál… De köszönöm, hogy visszahoztál.

- Jó éjt, Lucille.

- Jó éjt, Thor – nyitott be a szobájába. Ruhástul rávetette magát az ágyára, és pár percen belül már aludt is.